Benned van nosztalgia?
    –   Ravasz kérdés, mert nagyon lényeges, hogy mire vonatkozik. Ezt tisztázni kell. A világ állása miatt van nosztalgiám. Állt jobban a világ, mint most. Ez amiben most vagyunk és ami felé keveredünk, egyre sötétebb helyzet, amiből nem látjuk a kigázolási esélyt. Mert az egész egy nagy katyvasz. Nincs benne rendszer. Ilyen a világpolitika és sajnos ilyen a történelem is. A történelemnek sincs meg az a szabályossága, amiben én hiszek Hegellel együtt.
A nosztalgiám a színházban ugyanebből fakad, mert ami most a színház, az szerintem egyre kevésbé hasonlít a színházra. Nagyon ritkák azok a pillanatok, amikor egy olyanfajta élményt kapok, ami régebben szinte rendszeresen előfordult. És ez amiatt van, mert ez a kaotikus világ kaotikus színházat szül. Amikor nem érzem a színházban, hogy mit akar tőlem az előadás, hogy mi felé akar terelni, akkor én elhagyatott leszek és magányos. Nem vagyok közönség, nem érdekel. Nevezzük mondjuk modernista rendezői stílusnak ami most divat. Amiben a lényeg az, hogy rakjunk fel mindent a színpadra, ami eszünkbe jut, hátha akkor a nézőnek is majd eszébe fog jutni valami. Ezt én nem szeretem. Amikor a színpad egyik végében egy balerina táncol, a másik végében Dosztojevszkij monológot mondanak, egy meztelen nő feljön a süllyesztőből és közben leereszkedik Chagall hegedűse. Erről nekem nem jut eszembe semmi. Márpedig ezt látom. És az a borzasztó ebben, hogy olyan tehetséges emberek, mint amilyen például Bodó Viktor is, - akit nagyon-nagyra becsülök, mert süt belőle, hogy van agya, van szándéka, és remek rendezései vannak - belesik olykor ebbe a csapdába. Ez megint a zűrzavar. Hogy ugyanaz az ember, aki az egyik rendezésében tisztán gondolkodó, tehetséges és megfog, az a következő pillanatban semmitmondó és összezavar. És ez azért van, mert nincs rend. Volt egy tanárom a főiskolán, Major Tamás, aki az első óráján azt mondta, hogy a rendező az, aki rendet tud tartani a színpadon. Ma erről a rendről megfeledkeznek a rendezők.

Ha már így visszaugrottál az időben, arra lennék kíváncsi, hogy mit láttál legelőször színházban?
    –   Apám nagyon szeretett plakátokat festeni, ez volt a hobbija. Ezért elcipelt engem az Operába. Se a zene nem érdekelte, se az opera, de a díszletek igen. Így láttam pár operát még kiskoromban. És ugyancsak általános iskolás lehettem, amikor elvitt életem első prózai színházi előadására a Nemzeti Színházba, a Macbethre. Major Tamás rendezésében Sinkovits Imre és Lukács Margit volt a két főszereplő, és a pár mondatos szerepeket is, olyan hatalmas színészek játszották, mint Bara Margit, Rajz János, Gózon Gyula. Ez maradandó élménnyé vált számomra. Elképesztő díszlete volt és itt találkoztam először azzal, hogy a színházban emberi mondatokat mondanak, és azok hatnak.

Már elég korán egyértelművé vált számodra, hogy színházzal szeretnél foglalkozni. Először azonban színésznek jelentkeztél, ahova nem vettek fel. Hogy érintett ez téged?
    –   Én már a felvételi előtt is dolgoztam a Nemzeti Színházban segédszínészként, ahol rengeteg előadásba bekerültem. Eközben jelentkeztem a Főiskolára, ahol a harmadik rostán estem ki. Mivel folyamatosan színházban dolgoztam már akkor, így számomra nem sok minden változott a felvételi után. A következő évben pedig, amikor Major Tamás indított osztályt, felvettek rendezőnek.

Mit adott számodra a főiskola?
    –   Egy nagy amatőr massza voltam, amikor bekerültem, és amikor találkoztam Major Tamás profizmusával. Ő nagyon megszorongatott, szétgyúrt, többször ki is akart rúgni, majd Nádasdy is ki akart rúgni, szóval rezgett a léc, aztán egy idő után már nem.
Majorral lévő kapcsolatomban már a felvételi is érdekes volt. A második fordulón egy Szeget szeggel elemzésem után rajongva belém szeretett, majd a harmadik rostán, amikor egy jelenetet kellett megrendeznem, annyit nem hagyott, hogy beszéljek róla, úgy rúgott volna ki. Akkor Ádám Ottó segített benne, hogy elmondhassam a koncepciómat. Így vettek fel.
A kapcsolatom Majorral a főiskola 4 éve alatt végig ilyen amplitúdójú maradt. Hamar elkezdett gyúrni, én pedig egyre jobban figyeltem rá, hogy mit akar, mikre kíváncsi, mi érdekli őt. Mi az, amivel én is ki tudok egyezni és neki is tetszik. Így aztán összecsiszolódott a dolog.

A főiskola után milyen kapcsolatban voltatok?
    –   Először Kecskemétre szerződtem egy évre, és onnan hívott Székely Gábor Szolnokra, azzal hogy nem akarom-e megrendezni a Puntilla urat Majorral. És én akkor elmentem Majorhoz. Itt most el kell mesélnem egy történetet még a főiskoláról. Volt egy olyan vizsgánk, aminek témája egy farce klasszikus darabban való szerepeltetése volt. Én A windsori víg nők-et választottam, amiben a Falstaffot játszó Gyulai Karcsi a főpróbahéten kidőlt, így ott álltam főszereplő nélkül. Kérdeztem Majort, hogy mit csináljak, hiszen egy hét múlva vizsga. Azt mondta, hogy legyek én a Falstaff. Mondom neki, hogy: „Dehát én egy sovány ember vagyok, a Falstaff meg egy nagydarab fickó.” Mire ő: „Lélekben kövér. Hedonista. Az maga!”  Ezek után amikor megkerestem a Puntilla úr szerepével azt mondta, hogy azt ő nem játszhatja, hiszen az egy kövér ember. Mire én: „Lélekben kövér!”  Így aztán el is vállalta. Nagyon jó munka volt.
Azután amikor Miskolcra kerültem, azonnal meghívtam őt rendezni. Először a Tartuffe-öt rendezte, a következő évben a Lear királyt játszotta el, majd megint rendezett, a Chioggiai csetepaté-t. És utána, amikor elkezdték a Katona József Színházban sokat foglalkoztatni, akkor már nem nagyon tudott máshol feladatokat vállalni.

Ő volt a legnagyobb hatással a színházi ízlésed, gondolkodásod kialakulásra?
    –   Major és Nádasdy Kálmán. Két teljesen különböző ember, különböző látásmóddal. Mindkettő nagy hatással volt rám. Majortól a legtöbbet nem is a főiskolán tanultam, hanem a színházban, amikor asszisztáltam neki és a gyakorlatban láttam dolgozni. Láttam, hogy játszik elő, hogy vezeti a színészeket, miként élez ki egy helyzetet, hogy mutat rá a komikus oldalára egy tragikus jelenetnek és fordítva. Nádasdy a főiskolán a „magyar zene és irodalom kapcsolata” című tantárgyat tanította, ami engem egyáltalán nem érdekelt, nem akartam zenés rendező lenni. Az első órán Kodály Zoltán Pávavariációk című művét hallgattatta meg és a kezünkbe adott egy Derkovits albumot, közben pedig Vörösmarty Mihály rémnovelláiból olvasott fel. Először persze mind ledermedtünk ettől, hogy mi lehet ennek az értelme. Azután elkezdtünk beszélgetni ezekről az élményekről. Hogy mi hatott? Volt-e az élmények között összecsengés? Disszonancia? És akkor rájöttem, hogy ez a rendezés. Egyszerre kell figyelni a képzőművészeti részét, a hanghatás részét és az értelmét. Ebben kell a rendezőnek rendet tennie. És mindennek alapja a szöveg. Teljesen más pedagógiai módszer volt az övé, mint a Majoré. Rám mindkettő erősen hatott.

Volt olyan pont, amikor letértél a mestereid által kijelölt útról, más irányba kezdtél gondolkodni, alkotni?
    –   Ilyen mindig van. Márcsak az ember hiúságából is következik, hogy nem akar mindig tanítvány maradni, mameluk szerepet játszani. Amikor a Puntilla urat csináltuk, még nagy mértékben támaszkodtam rá, sokat segített. De amikor a Lear király-ban rendeztem, akkor már abszolúte rám bízta magát. Én meg éreztem, hogy gyúrhatom, alakíthatom, mert jön velem. Mondjuk ott is volt egy sztori vele. Mi a darabot Miskolc külvárosába helyeztük, ezért abban a jelenetben, amikor Kentet kalodába zárják, mi arra gondoltunk, hogy a kaloda helyett egy darut használnánk, aminek a kampójára akasztva lógna felhúzva Kent. A rendelkező próba után azt mondja Major nekem, hogy ez nagyon antihumánus megoldás, ez így nem maradhat. Jól van, visszatesszük a kalodát. A bemutató után a Kentet játszó Újlaki Dénes azt mondja nekem: Tudod, hogy miért nem engedte a darut Major? Nekem elmondta. Egyáltalán nem azért mert antihumánus. Azért, mert nem akarta, hogy amikor bejön Lear a színpadra, -akit a közönségnek sajnálnia kellene- helyette mindenki Kentet sajnálja.

Rengeteget rendeztél. Ki tudnál emelni számodra kiemelkedően fontos előadásokat?
    –   Nem. Nyilván voltak sikeresebbek és sikertelenebbek, de akkor is nagyon sok van, ami valamiért fontosabb. Például még a Főiskolán volt a Csapodár madárka. Ami egy eléggé furcsa térben játszódott, ahol négy helyen ültek a nézők, rendkívül közel a színészekhez. Ez egy meglehetősen intim hangulatot adott. Később aztán még sok hasonló szobaszínházi előadást rendeztem. Ezt csak azért említettem, mert sok olyan előadás van, amit valamilyen okból kifolyólag, lényegesnek tartok a pályámon.

Számon tartod valahol a rendezéseidet?
    –   Igen, de ezt nem szeretem hangoztatni. Azt tudom, hogy most már lassan 3oo körül van a rendezéseim száma az ország különböző színházaiban. Csupán két vidéki városban nem rendeztem: Kaposváron és Nyíregyházán.

És mindeközben nézted más rendezők munkáit?
    –   Nem. Sosem voltam nagy színházbajáró.

Nem is volt más rendezőtől meghatározó színházi élményed?
    –   Dehogynem. Ljubimovot például nagyon szerettem. A szecsuáni jólélek című előadása revelatív volt számomra. Emlékszem, hogy főiskolásként kint voltunk Moszkvában, és elmentünk a Tagankára. És ahogy odaértünk, láttuk hogy vagy hat utcányira áll a sor és mindenki be akar jutni az esti előadásra. Egyszercsak ahogy ott állunk, odajön hozzánk egy ember és kérdezi honnan jöttünk stb. Majd bevitt minket a színházba. Ő volt Ljubimov. Aztán később még többször visszamentem nézni előadásait. Amikor meg Budapesten járt, akkor találkoztunk is.

Mit szeretsz a legjobban a rendezésben?
    –   A próbákat. Nálam nagyon keveset módosul az előadás az olvasópróba után. Nem véletlenül szoktam először magam felolvasni a darabokat. Én nem hagyok kétséget a színészben, hogy mi felé fogunk menni, mit szeretnék látni. Ezen belül természetesen hagyatkozom a színészre is. A tehetséges színészre. Arra, akinek átütő ereje van, meggyőző és úgy tud nekem elmondani valamit, hogy én elfelejtem közben, hogy mit akartam, mert lenyűgöz. Alapjában engem az érdekel, ahogyan valamilyen témába, történetbe bele lehet merülni.

Most foglalkoztat valamilyen téma?
    –   A Máli nénivel foglalkozom mostanában. Nagyon érdekes, hogy ez a darab sokáig sehol sem jelent meg. Csak Füst Milán halála után hosszú évekkel ásta elő a hagyatékból Verebes István és mutatták be a Játékszínben, Margittai Ágival a címszerepben. Ez a történet tulajdonképpen egy lecsupaszított vaudeville. Teljesen egyedülálló Füst Milán oeuvre-jében, ami abszolút működik ma is, mert a pénzről szól. Rendkívül érdekes, hogy ez a darab egy időben születik a IV. Henrikkel, ami mit sem igazol jobban, mint Major gondolkodását, hogy az emberben egyszerre van jelen a tragédia és a komédia. Ezt kell nekünk valahogy ügyesen megmutatni, kitalálni a formáját, mert nem lehet egyszerűen csak sima realista darabként kezelni. Izgalmas kihívás.