Írások
A karmester azt meséli, több újdonságot kipróbált az utóbbi hónapokban, életében először például egyetemen is tanított. Izgalmas kihívásnak tartja, hogy a szétültetett zenekarokkal is olyan hangzást produkáljon, mint korábban, és bízik abban, hogy a mostani körülmények később még jobb játékot eredményeznek. Fischer Ádámmal az európai és a tengerentúli állapotokról, az elmaradó lemezfelvételekről, a fenntartó nélküli zenekarok és a státusz nélküli művészek helyzetéről, valamint arról is beszélgettünk, miért várja az őszi, berlini Te Deumot.
Legutóbb március végén dirigálta a Düsseldorfi Szimfonikus Zenekar koncertjét, amelyet persze csak online lehetett követni. Milyennek látja ma a zenei élet helyzetét?
– Nem akarok beállni a panaszkodók sorába, igyekszem a jelenlegi állapotokból kihozni a legtöbbet. Offenbach példája lebeg a szemem előtt, aki amikor betiltották a nagyobb létszámú műveit, akkor öt énekesre komponált. Amikor azt sem engedélyezték, akkor négyre, de folytatta tovább, még két színpadi szereplőnek is írt műveket. Az nem létezett, hogy abbahagyja. Nálunk sem fogják elérni, hogy ne játsszunk… Düsseldorfban az előírások miatt - két méteres távolságot kell tartani mindenkinek - sokkal messzebb kerültek egymástól a zenészek, s emiatt változtattunk az ülésrenden is. A hegedűsöknek így ugyanis nehezebb együtt játszaniuk a gyors tempókat. Mindez számomra is új kihívást jelent, hiszen más hangzást eredményez. A próbákon derült ki az is - hiszen most az összes hegedűsnek külön pultja van, nem ülhetnek együtt - , hogy a zenészeket mennyire zavarja, hogy a kotta-bejegyzések, a lapozás mindenki feladatává vált. Arra is fény derült, a tuttisták sokkal inkább a szólamvezetőtől függnek, mint a karmestertől, csak a távolság megnehezíti a kapcsolattartást. De mindennek talán az a pozitívuma, hogy a muzsikusok új dolgokat tanulnak, s ha visszaállunk a megszokott kerékvágásba, jobban fognak játszani. A jelen helyzet hozadéka az is, hogy mivel így az adott terekben nem férnek el a nagyzenekarok, olyan darabokat kezdtek előadni, amelyeket egyébként nem tűznek műsorra. Kis Mozart-kompozíciók, barokk darabok szerepelnek egyre gyakrabban a programokban.
Düsseldorfi Szimfonikusoknál, ahol hat éve zeneigazgató, szintén ezt az utat követik?
– Mi előadjuk az Újvilág-szimfóniát is, de nyolc első hegedűvel. Legutóbb Mahler-dalokat játszottunk, hat első hegedűvel, és a csökkentett létszám nem vont le semmit a hangzásból. A társulatoknak szükségük van arra, hogy legalább havonta egyszer összeüljenek és muzsikáljanak. A zenekaroknak gyakorolniuk kell az együttes játékot. S mivel a távolságtartás miatt csak két kisebb csoportban játszhatunk, így legalább két koncertre van szükség egy hónapban, hogy mindenki zenélhessen. Az online közvetítések pedig drágák… Szerencsére a város vezetését meggyőztük arról, hogy szükség van ezekre a szereplésekre, így támogatják. E téren sokkal könnyebb a helyzetünk, mint például a londoni zenekaroknak, ahol a BBC és a Covent Garden társulata kivételével az összes együttes szabadúszó muzsikusokból áll, akik a koncertek bevételéből részesülnek csak, így az ő helyzetük igazán elkeserítő. A tengerentúlon is nagy a baj. 1994 óta vezényelek visszajáró vendégként a New York-i Metropolitan-ben, ezért értesültem róla, hogy a pandémia miatt a dalszínház összes muzsikusát kirúgták, és sokan abba is hagyták a szakmát… Bevallom, korábban magam is azon a véleményem voltam, hogy mennyire jó a brit módszer, ahol nincsenek státuszok, a szolgálatok alapján fizetnek, mert mindez frissen tartja a társulatot. A teljesítménykényszer miatt a zenészek folyamatosan gyakorolnak, s mindig lehetőség van a legjobbak felkérésére. Azonban a mostani helyzet megmutatta, mennyire fontos az a fajta biztonság, amit egy állandó fenntartó, állam vagy város jelent egy zenekar életében.
A zenészek mellett az énekesek helyzete is nagyon nehézzé vált.
– Így van, Düsseldorfban épp nemrég lépett fel vezényletemmel a kiváló bariton, Markus Eiche, aki 2018-ban a Budapesti Wagner-napokon is fellépett a Tannhäuser Woframjaként, s a koncertet követően elmondta: már egy esztendeje nem állt színpadon… A legjobb énekesek nem szerződtek le sehová, hogy válogathassanak a felkérések között, és most semmilyen forrásra nem számíthatnak. Mellettük a régizenészek azok, akiknek szintén borzasztó a helyzetük. A zenekarok mindenütt a modern hangszereket védik, nincs olyan színház, város, ahol hajlandóak lennének a barokk zenekarnak havi fizetést adni. Nagy igazságtalanság ez, hiszen ha valaki akadémistaként úgy dönt, nem a trombita, hanem a szerpent érdekli, a választás azzal jár, hogy egész életében csak szabadúszó lehet. A régi hangszerek csupán a másodállást jelenthetik, hiszen az anyagi biztonság iránti vágy arra szorítja az embereket, hogy a modern instrumentumokat válasszák… Nagyra becsülöm és tisztelem azokat, akik ennek ellenére a régi hangszeresek lesznek, most azonban rajtuk csattan az ostor.
Milyenek az állapotok a másik együttesénél, a Dán Kamarazenekarnál? Öt évvel ezelőtt ugyanis a társulat fenntartását nem vállalta tovább a rádió, s azóta magánzenekarként működnek.
– Amikor mindez bekövetkezett, szolidáris volt velünk az összes többi zenekar, mellénk álltak, és a legtöbb muzsikusnak találtak státuszt. Van, aki zeneakadémiai tanári állást kapott, van, akit egy másik együttes tuttijába vettek fel, azzal a kikötéssel, hogy a Dán Kamarazenekar fellépései élveznek elsőbbséget. A nyugdíj előtt álló kollégák pedig olyan támogatást kaptak, amelyből a korhatár eléréséig megélnek. Az utóbbi évek díjai pedig, amelyeket a lemezfelvételeinkért kaptunk - tavaly például ismét elnyertük az OPUS Klassikot, ezúttal Beethoven összes szimfóniájáért - bebizonyították az együttes létjogosultságát. Mindennek köszönhetően szerencsére a pandémia nem lehetetlenítette el a zenekart, s havonta egy-egy alkalommal az adományokból koncertezünk is. Májusban Gideon Kremerrel lenne hangversenyünk, meglátjuk, hogyan alakul addig helyzet.
Ha már nincs annyi koncert, mint korábban, akkor ezt az időszakot a lemezkészítésre használják?
– A pandémia kezdetén ezt gondoltam magam is, hamar kiderült azonban, hogy az új ülésrend, a távolságtartás miatt nem tudok például olyan gyors tempókat diktálni, mint szeretnék, és így nem tudjuk elérni a megfelelő hangzást. Ezért a düsseldorfi és a dán együttessel is leálltunk a lemezkészítéssel.
Már négy évtizede vezényel rendszeresen a bécsi Staatsoperben, s a dalszínház tiszteletbeli tagja. Mikor dirigált a császárvárosban?
Tavaly nyáron jártam utoljára a Bécsi Filharmonikusoknál, egy évadzáró hangversenyen. Ők nagyon sokat tesztelnek, és nem változtattak a ülésrenden. Nem akarják, hogy a hangzásuk változzon, hiszen az a művészi tőkéjük.
S mikor vezényelt utoljára operát?
– Több mint egy esztendeje… A sok elmaradó koncert mellett két bemutatómat is törölték a milánói Scalában. S harminc év után adtam volna ismét hangversenyt a Chicagói Szimfonikusokkal, ezt a visszatérést is meghiúsította a vírus. De nem akarok siránkozni, sokkal rosszabb azoknak a fiataloknak a helyzete, akiknek most indult volna a pályájuk. Igyekszem a jelenlegi helyzetben is kihívásokat keresni, életemben először tanítottam például, az egyik montreali egyetem kért fel, hogy karmesternövendékeknek tartsak előadást. Az opera- és a koncertdirigálásról beszéltem, arról, hogy bizonyos problémákat hogyan lehet megoldani, mi az, hogy kíséret, miért kell egy operát is olyan átlátszóan és kamaraszerűen vezényelni, mint egy hangversenyt, s miért kell egy koncertet is olyan drámaian felépíteni, mint egy dalszínházi előadást. Elmondtam azt is, mennyire kell az ütemet tartani, s egy zenekar gyorsítása vagy lassítása a könnyebb feladat. A fiatalok érdekes, gyakorlati kérdéseket tettek fel, s akadt köztük új-zélandi, dél-amerikai növendék is, hiszen mindez online zajlott. Ennek az időszaknak ezeket az előnyeit is fel kell fedezni! Emellett rengeteget olvastam, és új darabokkal is foglalkoztam. De persze örülök, hogy azért ebben az eltelt évben is időről-időre karmesteri dobogóra léphettem.
Mennyire zavarja, hogy ezeken az előadásokon nincs közönség, csak a kameráknak játszanak?
– Engem kevésbé frusztrál, mint a zenekart, valószínűleg azért, mert én úgyis mindig háttal állok, a publikum reakcióit a muzsikusok látják. S azt tapasztalom, hogy visszajelzésre szükségük van. Ezért úgy kell vezényelnem, hogy ne vegyék észre: hiányzik a közönség. Minden streamelt hangversenyen számomra is kihívás, hogy tudok-e olyan hangulatot teremteni, hogy a zenészek elfelejtsék, a kameráknak zenélnek. Az első öt perc általában kicsit furcsa, de utána már magammal tudom őket ragadni, belefeledkezünk a zenébe, a körülményektől függetlenül.
Milyen koncertek szerepelnek a naptárában? S mi lesz az idei budapesti Wagner-napokkal?
– Düsseldorfban és Koppenhágában is tervezünk havonta egy-egy hangversenyt, s emellett arra készülök, hogy játszani fogunk nyáron a Müpában. Nagyon összefonódtak ezek a zenedrámák, s ha még egy év kimarad a sorozatból, akkor jövőre még több próbára lenne szükség… Remélem, ha csökkentett előadásszámmal is - egyszer kerül színre a Ring, és nem lesz új produkció -, azért a sorozatot megtartjuk, s közönség előtt szólalhatnak meg Wagner dallamai. A düsseldorfi és a dán zenekarnál már a jövő és az utána következő szezon programjai is le vannak kötve, meglátjuk, mi valósul meg. A lemezfelvételekkel biztosan akadnak majd gondok, hiszen nekem például 2022 decemberéig fel kellene vennem az összes Brahms-szimfóniát a Dán Kamerazenekarral. Velük egy Haydn-szimfónia sorozatra is van szerződésünk, több évre előre. Amit azonban már várok, az szeptember végi koncertem a Berlini Filharmonikusokkal. Amikor az együttesnek fél évvel ezelőtt javasoltam, hogy a műsorban szerepeljen egy Te Deum, hiszen a járványok végén mindig ezek a művek szoktak felcsendülni, az volt a válaszuk: ó, addigra már régen túl leszünk rajta. Most, amikor ismét egyeztettünk, pedig azon aggódtak, hogy még őszre sem jutunk a pandémia végére… Bízom benne, hogy szeptemberben lesz létjogosultsága Haydn Te Deumjának.