A világhírű román rendezőt a Nemzeti Színház felületin megjelenő interjúkból idéztem. A rendezőtől más, talán személyesebb nyilatkozatából is hozzáveszek itt egy gondolatot: „…a színház játék. És benne minden ürügy lehet a játékra, mint a gyerekeknél, a hozzá tartozó szimbólumokkal együtt. Ebben az értelemben a színház a gyermeki léttel, a gyermeki szabadsággal azonos”.  Eugéne Labiche–Mark Michel 1851-es – azóta tartósan népszerű – komédiáját Silviu Purcǎrete sem először rendezi meg. Mert szereti ebben a vígjátékban a szókimondó „gyerekszájat”, szereti a sztorit, egy mára „lehetetlen vállalkozást”.

Az erdőt, az egész Párizst felforgató – egy ló megkóstolta – olasz szalmakalapot kajtató hajsza önfeledt játék. A játékforma a zenés vígjáték. A tömör mese: a hozományért házasodni kénytelen Ferdinandnak – Herczeg Péter – az esküvője napján egy kínos in flagranti bonyolult alibijéhez kellene sürgősen megtalálnia a szalmakalapot. Közben üldözi leendő – faiskolájából jómódúvá lett mezőgazdász bumfordi és társadalmi emelkedésre számító apósa is. Nonancourt – Trill Zsolt – igen félénk lányával, Helénével együtt – Polyák Anita e.h. – hajszolják, hogy a számukra is ígéretes parti füstbe ne menjen. Ez a három színész viszi a hátán a nyüzsgő kavarodásban egyre sebesebben haladó játékot. Régi tanulság: a léha, sznob Párizs és a képmutatóan „tiszta”, ám parvenü vidék kibékíthetetlennek tűnő – inkább paralel – morális züllöttsége már eleve is inkább csak könnyedén groteszk téma. Ez vonzóbb minden magvasabb mondanivalónál. Így hát Labiche florenzi kalapjának fordulatos, rafináltan lapos meséje máig áttörő siker maradt.     

Ma is, hogyan? A 20 századra a színpadokról eltűntek a gáz- és rivaldafények, a jobb teljesítményű elektromos fényvetők ideje jött el. És ezzel egyidőben a svájci származású díszlettervező, Adolf Appia, aki (elsőre az operaházakban) megcsinálta a színházi látvány forradalmát. Az 1920 évektől a régi, aprólékos, realizmussal, büdös enyves festékkel illetett falak helyett Appiánál nagyformák, geometrikus, rusztikus architektúra került a színpadra. Az 1970-es évektől pedig már a Peter Brook által – elméletben is megfogalmazott – „üres tér” minimál látványa hódított. A „szegény színház” (ilyen a mindenkori kabaré is) puritán világa pedig folyamatosan jelen volt és van. Általában – ha szükségből is – ez adja avantgárd drámajátszás kereteit ma is. Ebből a három forrásból merítve építi fel Purcǎréte az Olasz szalmakalap játékterét most a Nemzeti Színházban.  A fajsúlyos formabontás legitim a patinás intézményben is, sőt, kihívás a produkciónak. Adott esetben – itt és most – éppen csak egy szellős tér biztosíthatja a mintegy negyven szereplőnyi nászmenet mozgását, induló-ütemű, fergeteges masírozását. De a kánonban lágyan-finoman daloló kórus felállításának lehetőségét is. Ez a zenei kontraszt számomra megadta a választ a játékstílus fenti – kihívásra vonatkozó – „hogyan” kérdéseire is.

És valóban, az előadás egyik lényegi eleme a zene. Énekel mindenki, néha még a díszítők is. Ezek a díszítők másodpercekre, ha kell, színészek is: láttatják ama kincstári flegmát is, amit a színháziakként sokszor megtapasztalhattunk. Ám, amikor kell, (és folyamatosan kell) a műszak precízen átrakja a tucatnyi, kb. 7-8 méter magas festett vászonfalat. E kulisszák régi neve: „ferzecc”. Amiken most koszlott rózsaszínbe hajló alapra – ez itt talán műfaji önirónia – néhány vonallal lazán felvázolt, máskor működőképes ajtókat és közöttük lambéria-lábazatot ábrázol a tervező. Festett oldaluk alig különbözik a hátoldali nyers-vászon látványtól. A spontán „ugyanaz hátulról” effekt mindenkori kandi néző-élmény.

A falak állandó mozgatása néha a színészekre is kiterjed. Amikor megállnak, a kihajtható támaszokatt, ősi módon, kb. 10 kg-os homokzsákokkal fixálják. Ami egyrészt szakmai geg, másrészt kellék is: mert azokat, ha az élő játékban kell, sokféleképp vágja oda a színművész, dobja oda a díszítő, a melós. Nagy munka, kis szoció… A szinte leporelló-szerűen kanyargó és a játék közben a nyíltszínen folyton átszerkesztett labirintus-fal vonalai mindig más-más tereket formáznak. Intim zugot vagy éppen ama párizsi kalapüzletet. Amit a vidéki násznép tévedésből fényűző polgármesteri díszteremnek lát. A célnak véli, ahol „végre”, a hamis anyakönyvvezetőre is ráismer. És ahol az esküvő így újra meghiúsul. E műfajnak lényege: mindig, mindenki mindenkit és bármit másnak hisz. Az őrült menet meg sem áll a „nagy leleplezés” – hibásan beazonosított – helyszínéig.

Vidáman felszabadult, ám – valójában – készszeres menetelésükben átéléssel éneklik a gyerek- és népdalok, francia sanzonok és más slágerek zenésparódiáit. A közönség nagy örömérere. A zeneszerző, Vasile Șirli , a díszlettervező, Dragoș Buhagiar a rendező bevált alkotótársai. Mindez könnyedén és vacakul szép. Az egész kacagtató, profi módon játékos. A színészek brillíroznak e könnyű, tudjuk, nehéz műfajban. A fent dicsért főszereplőkön túl kiemelem Beauperthuis hálás karakterében Szarvas Józsefet, a süket Vézinet nagybácsit főszereppé avató, de karakterszerepében fürdő Schnell Ádámot.  figurák továbbá Achile de Rosalba arszlán, akit Rátóti Zoltán alakít és Virginie szobalány, akit Szilágyi Ágota játszik. Pesti kabaré-mondás szerint „a cukor maradjon a végére”: igazi, nagy komikák Szűcs Nelli, mint Champigny bárónő és Söptei Andrea, mint Clara divatárusnő.