Az ifjú Mozart három itáliai útját sok-sok mű mellett egy-egy Milánó számára komponált opera is fémjelzi. Az első utazás során írta a Mitridatész, Pontosz királya (1770) című opera seriát. A tizennégy éves zeneszerző műve fényesen igazolta, hogy a műfajban nincsenek már riválisai. Alig egy évvel később, ismét Milánóban találjuk, és az Ascanio Albábannal nagyobb sikert aratott, mint a sztárkomponista Hasse ugyanekkor bemutatott új operájával: „Ez a fiú mindannyiunkat a feledés homályába taszít!” – fakadt ki Hasse. Leopold pedig kárörvendően írja haza, hogy „végtelenül sajnálom, de Wolfgang serenatája úgy agyoncsapta Hasse operáját, hogy azt ki sem lehet mondani”. Az 1773-ban, a farsangi időszakban mutatták be a harmadik darabot, a Lucio Sillát, mely ismét egy hagyományos opera seria.

E három Mozart-kompozíció, az Idomeneo előtti időszak színpadi darabjaihoz hasonlóan, hosszú éveken keresztül várta az újrafelfedezést. A két „igazi” opera, különösen a Mitridatész viszonylag könnyen utat talált a mai színház közönségéhez, az Ascaniót viszont jobbára ismeretlen műnek kell tartanunk. Ebben elsősorban műfaji sajátosságok játszanak szerepet. Festa teatrale vagy serenata teatrale (ünnepi játék), máshol pastoral opera meghatározással találkozunk, maga Leopold egy levelében úgy írja le, hogy „tulajdonképpen egy kis opera”. Leopold persze nagyon is jól tudta, hogy a serenata teatrale színházi értelemben mennyire korlátozott lehetőségekkel kecsegteti Wolfgangot. Nincsenek benne valódi drámai szituációk, cselekménye vázlatos. Olyan allegorikus szüzsé, melyben a szereplők a darab megrendelőjével és a közvetlen környezetében lévő személyekkel azonosak, s a serenata teatrale a valóságos személyeket természetesen a lehető legjobb tulajdonságokkal ruházza fel.

A művet Mária Terézia fia, Ferdinánd főherceg és Beatrice Ricciarda hercegnő esküvőjére rendelték. A szövegkönyvet Giuseppe Parini szállította. A pazar ünnepségsorozat (lóverseny, álarcosbál, színházi előadások) egyik attrakciója százötven szegény sorsú jegyespár összeadása lehetett – a hozományról a királyi család gondoskodott –, a másik az ifjú salzburgi zeneszerző pompás áriákkal és kórusokkal bőséggel megrakott kompozíciója.

Ascanio (azaz Ferdinánd főherceg) – a librettó szerint Vénusz istennő (Mária Terézia) és a Trójából elmenekült Aeneas fia – az istenek akaratából birtokba veszi Latium vidékét. Feleségéül az isteni származású nimfát, Silviát (Beatrice Ricciarda) szemelték ki számára. A fiatalok nem ismerik egymást, s első találkozásukkor Ascanio nem is fedheti fel igazi kilétét és előkelő származását, hogy ezáltal ismerhesse meg a leány valódi érzelmeit. Ascanio egy Ámor küldte álomban már látta Silviát, és azonnal bele is szeretett. Amikor pásztorok egy csoportja érkezik, hogy áldozatot mutassanak be Vénusz tiszteletére, a szegény idegennek vélt Ascaniót arrébb tessékelik. A szertartásra igyekszik Silvia is. Vénusz papja (Aceste) közli vele a jó hírt, hogy hamarosan a nemes Ascanio felesége lesz. Silvia, aki ismeretlenül is tiszteli Ascaniót, nem örül a hírnek, mivel szíve azé az ifjúé, akit álmában már többször is látott.

Amikor Silvia később találkozik egy ismeretlen fiatalemberrel (azaz Ascanióval) – aki épp olyan, mint az álombéli ifjú – legszívesebben feltárná érzéseit, de tudja, hogy kezét már másnak ígérték; Ascanio pedig nem árulhatja el kilétét. Mindketten szomorúan távoznának, amikor pompás külsőségek között megérkezik Vénusz, hogy maga mutassa be egymásnak a fiatalokat. Boldogan ölelik át egymást és elfoglalják a birodalom időközben nekik elépített új fővárosát, Albát.