Nehéz sorsa van Magyarországon azoknak a színpadi műveknek – írja az irodalomtörténész Margócsy István –, „melyeket a nemzeti mitológia valamikor, valamilyen okból máig tartó érvénnyel különleges, szimbolikus rangra emelt, s melyeket emiatt – akár akarja a közönség és a művészközösség, akár nem – időről időre – például ha a történelmi évforduló megkívánja – impozáns, nagy, elegáns előadásban kell újra elővezetni.

A szegény Bánk bán ebből a szempontból különlegesen nehéz és hányatott sorsot volt kénytelen elszenvedni az elmúlt több mint száz évben, mind drámai, mind operai megjelenési formájában. Rajta nem csak (amint az tulajdonképpen természetes volna) különböző rendezők vagy karmesterek próbálták ki eltérő értelmezéseiket, hanem lassanként olyan fokú átalakítást hajtottak végre rajta, hogy ember legyen a talpán, aki mai színpadi alakját látva el tudná képzelni a szegény eredeti nemzeti dráma és opera valamiféle hajdani színpadra állítását.

A Bánk bán előadásaival egyébként is mindig baj volt – az irodalomtörténészi szakma, minden hódolatnyilvánítás mellett is, folyamatosan azzal a problémával kénytelen küzdeni, hogy a legkiválóbbnak beállított magyar tragédia (mely egyébként valóban kiváló alkotói tehetségre vall!) a színházban (…) a kultikus funkciókon kívül maradandó színpadi hatást alig tud felmutatni.

Az opera persze még ennél is rosszabbul járt. Ismeretes, hogy Erkel operáját 1939-ben oly erőteljesen átdolgozták (egyébként dicséretre is méltó stílusimitátori képességekkel), hogy szövegéből (Egressy Béni verseiből) mindösszesen 5 (azaz öt) százalék maradt érintetlen, s mind dramaturgiailag, mind zeneileg döntő változtatásokat is alkalmaztak. Mindennek eredményeképpen az a zenemű, amely ma, a nem ritka operaházi előadások, a sok hanglemez és rádiófelvétel hatására viszonylagos ismertségnek örvend, tulajdonképpen nagyon nehezen lenne Erkel műveként elfogadható, s csak nagy elhallgatások vagy mellébeszélések révén tekinthető a 19. századi magyar zenekultúra központi alkotásának”.

2010. november 7-én ünnepeljük Erkel Ferenc 200. születésnapját. A jubileumi Erkel-év e kitüntetett napján olasz Césare Lievi (író, rendező, dramaturg) állítja színpadra nemzeti operánkat, immár zenetudományi szempontból hitelesnek tekinthető – Dolinszky Miklós által szerkesztett – kottaszöveg birtokában.

Lievi színművek és operák rendezőjeként a nemzetközi színházi világ meghatározó személyisége, dolgozott Velencében, Frankfurtban, Berlinben (Schaubühne), a bécsi Burgtheaterben, a hamburgi Tháliában, Baselben, Zürichben és Heidelbergben. Egyaránt járatos Wagner és Richard Strauss, Stravinsky és Schnittke világában, a közelmúltban azonban elsősorban olasz szerzők, Rossini (Az olasz nő Algírban), Donizetti (Szerelmi bájital) és Verdi (A két Foscari) művei foglalkoztatták, 2009-ben, a New York-i MET-ben Rossini Hamupipőkéjét rendezte.