Lohinszky Lóránd a nyolcvanöt éves
Valahogy a személye kapcsán soha nem jut az ember eszébe, hogy színész, inkább művész (a legklasszikusabb értelemben). Ő nem kisebbségi, ő egyszerűen magyar, európai és világpolgár...
Lord Lohinszky Lórándnak a nyolcvanötödik évad alkalmából!
Sokszor az az érzése az embernek, hogy az angol uralkodóház küldte tájainkra, valamilyen különleges titkos feladattal. Méltóságteljes jelenléte, hűvös és ugyanakkor nyitott viselkedése sokkal jobban predesztinálja egy angol arisztokrata címre, mint a kisebbségi magyar bélyegre. Valahogy a személye kapcsán soha nem jut az ember eszébe, hogy színész, inkább művész (a legklasszikusabb értelemben). Ő nem kisebbségi, ő egyszerűen magyar, európai és világpolgár, aki ugyanolyan eleganciával sétál Párizsban a Szajna mentén, mint Marosvásárhelyen a Poklos patak partján. Nagyméltóságos.
A Kolozsváron indult Művészeti Főiskola első évfolyamán volt hallgató, 65 éve. A mára egyetemmé változott intézményben tanít. Nem rajta múlt, hogy az erdélyi színjátszás nem minden esetben elegáns, és hogy a színészeink tartása néha arcokat pirít. Arról sem ő tehet, hogy sokan a művészet helyett bebújnak a „kisebbségetápolom” izé mögé és alibiznek, adományokat kuncsorogva, ahelyett, hogy vérrel, verítékkel szolgálnák tehetségüket. Évekig dolgozott ingyen bérmentve az egyetemen, kesztyűvel (sohasem kesztyűs kézzel) a gázhiánytól hideg termekben, de nem sajnáltatta magát, nem merevedet a hősök vasárnapi pózába. Tette a dolgát. Mert egy angol lord nem kérdez, nem csodálkozik. Igaz, néha tréfál.
Valamikor a nyolcvanas években, a diktatúra muszáj-előadásai közepette is tudott ”üzenni”. Valamelyik darabban megállt az idő, a szereplők kiléptek belőle, és álfilozófikus kérdések tömkelege folyt a nézőtérre. Akkor jött Lohinszky és a szereplőket idegesítendő dátumokat kezdett írni egy táblára: 1848. március 15., 1956. október 23. …”, és röhögött. Többen azt hitték, hogy a színpadról viszik el. Az ostoba diktatúra azonban nem volt annyira művelt, hogy értse az üzenetet. Persze nem csak ezért szerettük, illetve… Szerettük? Szeretnénk most is, ha hagyná. Mára elfogadtuk, hogy nem abból a fából faragták, akit szeretettel birtokolni lehetne. Különben sincs fából. Sokkal inkább platinából. Valószínűleg csak egy ilyen magatartással védheti meg magát az ember attól, hogy a kisvárosi köldökzsinór ne fojtogasson, hogy a fel-felcsapó flekkenszag ne csípje a szemet. Pedig sokszor jól esett volna megölelni, összemosolyogni, kacsintani. Szólhatnák még, de félő, hogy csak üres locsogás lesz belőle.
Annak idején Szentimrei Jenő javaslatára nézőtéri felügyelő volt a kolozsvári sétatéri színházban, majd képletesen is az lett. És kérjük, maradjon még sokáig, ha néha fáj is, hogy tekintetével öl, egy-egy hülyeségünk után. Felügyelő bácsi, ígérjük jók leszünk!…
Fogadja lordságod hódolatunkat a nyolcvanötödik születésnapján.
Gáspárik Attila,
volt hallgatója, (a marosvásárhelyi Színházművészeti Egyetem rektora)
Sokszor az az érzése az embernek, hogy az angol uralkodóház küldte tájainkra, valamilyen különleges titkos feladattal. Méltóságteljes jelenléte, hűvös és ugyanakkor nyitott viselkedése sokkal jobban predesztinálja egy angol arisztokrata címre, mint a kisebbségi magyar bélyegre. Valahogy a személye kapcsán soha nem jut az ember eszébe, hogy színész, inkább művész (a legklasszikusabb értelemben). Ő nem kisebbségi, ő egyszerűen magyar, európai és világpolgár, aki ugyanolyan eleganciával sétál Párizsban a Szajna mentén, mint Marosvásárhelyen a Poklos patak partján. Nagyméltóságos.
A Kolozsváron indult Művészeti Főiskola első évfolyamán volt hallgató, 65 éve. A mára egyetemmé változott intézményben tanít. Nem rajta múlt, hogy az erdélyi színjátszás nem minden esetben elegáns, és hogy a színészeink tartása néha arcokat pirít. Arról sem ő tehet, hogy sokan a művészet helyett bebújnak a „kisebbségetápolom” izé mögé és alibiznek, adományokat kuncsorogva, ahelyett, hogy vérrel, verítékkel szolgálnák tehetségüket. Évekig dolgozott ingyen bérmentve az egyetemen, kesztyűvel (sohasem kesztyűs kézzel) a gázhiánytól hideg termekben, de nem sajnáltatta magát, nem merevedet a hősök vasárnapi pózába. Tette a dolgát. Mert egy angol lord nem kérdez, nem csodálkozik. Igaz, néha tréfál.
Valamikor a nyolcvanas években, a diktatúra muszáj-előadásai közepette is tudott ”üzenni”. Valamelyik darabban megállt az idő, a szereplők kiléptek belőle, és álfilozófikus kérdések tömkelege folyt a nézőtérre. Akkor jött Lohinszky és a szereplőket idegesítendő dátumokat kezdett írni egy táblára: 1848. március 15., 1956. október 23. …”, és röhögött. Többen azt hitték, hogy a színpadról viszik el. Az ostoba diktatúra azonban nem volt annyira művelt, hogy értse az üzenetet. Persze nem csak ezért szerettük, illetve… Szerettük? Szeretnénk most is, ha hagyná. Mára elfogadtuk, hogy nem abból a fából faragták, akit szeretettel birtokolni lehetne. Különben sincs fából. Sokkal inkább platinából. Valószínűleg csak egy ilyen magatartással védheti meg magát az ember attól, hogy a kisvárosi köldökzsinór ne fojtogasson, hogy a fel-felcsapó flekkenszag ne csípje a szemet. Pedig sokszor jól esett volna megölelni, összemosolyogni, kacsintani. Szólhatnák még, de félő, hogy csak üres locsogás lesz belőle.
Annak idején Szentimrei Jenő javaslatára nézőtéri felügyelő volt a kolozsvári sétatéri színházban, majd képletesen is az lett. És kérjük, maradjon még sokáig, ha néha fáj is, hogy tekintetével öl, egy-egy hülyeségünk után. Felügyelő bácsi, ígérjük jók leszünk!…
Fogadja lordságod hódolatunkat a nyolcvanötödik születésnapján.
Gáspárik Attila,
volt hallgatója, (a marosvásárhelyi Színházművészeti Egyetem rektora)
