Kerekegyország királyának sürgősen meg kell házasítania a fiát, Deliszép királyfit, különben semmi nem menti meg az országot az anyagi csődtől. Szép hozománnyal kell tehát rendelkezzen az ara, a királyfi - úgy tűnik - nem nősülhet szerelemből. Aligvári Ajnácska, az egyik szomszéd király uralkodójának lánya tűnik legalkalmasabbnak az "országmentésre". És máris jöhetnek a bonyodalmak: a fiatalok véletlen találkozása, az aligvári királyi palotában Nadály hercegnő és Nagy Amondó cselvetései a királyi trón megszerzése érdekében, az összekevert arcképek, a gonosz lápkirály, Lápi Lapaj országpusztító fenyegetése, s természetesen következik a megoldás. Ki más menthetné meg a szomszéd királyságokat, segíthetné egymásra találni a királyfit és a királylányt, mint a szegény ifjú, Árva Ábris, és Rozi, az aligvári palotában sürgő-forgó cserfes szolgálólány. Hogy a végén a jó és gonosz is elnyeri méltó jutalmát, az egyértelműen a földön két lábbal álló, egyszerű, természetes ésszel bíró népi szereplőknek köszönhető. Mintha Vörösmarty Csongor és Tündéjének Balgája és Ilmája is elénk lépnének ebben a mesében.

Fésűs Éva, Kaposvár mesemondója mondja

„A nagymamámnak örökké hálás leszek, mert ő mesélt nekem kiskoromban. Neki köszönhetem, hogy elkalandoztam a mesevilágba, és ez nekem mindig nagyon sok boldogságot jelentett. Ennek dacára nem akartam meséket írni, véletlenül történt, hogy meseíró lettem. A Gondviselés arrafelé vezényelt, amerre jónak látta: ez a terep nekem megfelel. (…)

Két pici gyerekemnek írtam először verset – egy macis verset, és valaki rábeszélt, hogy küldjem be a Magyar Rádiónak. Elküldtem, és le is adták műsorban. 1957-ben kértek fel, hogy küldjek újabb meséket, amiket aztán szintén leadtak: így indult a rádióval a kapcsolat. 1959-től a Dörmögő Dömötörben jelentek meg verseim, miközben gyors- és gépírónőként dolgoztam. (…)

A mese ugyanaz, mint a valóság, mert tulajdonképpen ugyanolyan próbák elé állnak az mesehősök, mint az emberek az életben. Az, hogy jó a vége, hogy minden jó, az életben sajnos nem mindig valósul meg. De a mesében ez előírás. (…)

A meseírás nem hobbi, nem szórakozás, hanem egy nagyon fontos, felelősségteljes dolog. A mese az a kulcs, amivel egy gyerek előtt kinyitogatjuk a világnak a szépségeit és a szabályait, ahhoz, hogy szépen és jól tudjunk élni. Ezeket az ismereteket akkor kell átadni a gyerekeknek, amikor még nem rontották el az ízlésüket és nem nyúltak bele piszkos kézzel a lelkiismeretükbe, gondolatukba. Amilyen gyermekeket nevelünk, olyan lesz majd az a társadalom, amit ők fognak majd kialakítani.”

(forrás: kaposvarmost.hu, Kapos Televízió)