„Maguk mind azt hiszik, amikor színházba jönnek, hogy a főszereplők öröme, bánata, nyomora, szomorúsága, boldogsága vagy épp boldogtalansága az csak úgy magától van. Hogy vannak ők, akiknek sorsa hol jobbra, hol rosszabbra fordul, az egyebek, a nem főszereplő emberek meg csak jönnek-mennek, ki-be az életükbe. Ők, a főszereplők a Nap, a ragyogás. Persze. Az egész mindössze csak kis epizódok sora egymás után. Kis epizodistákkal bennük. És mire önök kimennek a színházból, már arra sem emlékeznek, hogy mi voltunk egyáltalán. Vagy jó esetben még kitartunk az emlékezetükben a hazavezető úton, de mire lefeküsznek, már teljesen elfelejtenek bennünket. Igen, minket, az epizodistákat. Csak annyi marad, hogy volt ott egy fickó, vagy valami nő, aki mondott valamit vagy csinált ezt-azt. De kérdem én jámboran: tudják Önök, hogy Hamlet el se mondhatná azt a monológját, ami mindenkinek azonnal beugrik, ha Ő szóba kerül – igen, a lenni vagy nem lenni-t – ha mi ketten, a két sírásó nem ott dolgozunk épp? És hogy mi lenne a veronai szerelmesekkel, ha Júliát nem akarnák mindenáron hozzám, Párishoz tukmálni? Arról nem is beszélve, hogy hogyan lehetne Shylock, a zsidó uzsorás tökéletes figura, anélkül, hogy valakinek felfedje a kétségbe esését, kiöntse a szivét, hogy megossza velem, Tubállal a bánatát?

Azt meg már nem is mondom, hogy a minket játszók mennyi mindent tudnak az egész színdarabról, amiben nekik csak egy cseppnyi lehetőség (na de milyen lehetőség!) jutott, megcsillantani tehetségüket. Meg a korról, amiben játszódik a történet. Nem hiszik? Jöjjenek el, elmesélem maguknak.”

Egy darab, egy kor, egy színész. Hunyadkürti György ezúttal Shakespeare A velencei kalmár mellékszereplőjének, Tubálnak a bőrébe bújik, hogy meséljen a mellőzöttségről, a felemelkedésről, a zsidóság sorsáról és a darab születésének koráról.