Az alkotók egy közel száz éve született dráma világát idézik meg, hogy annak történetén keresztül a jelen kérdéseire keressenek válaszokat. Nem a mű újramesélése vezérli őket, hanem azok a gondolatok, érzések és emberi helyzetek, amelyek az idő múlásával sem veszítettek erejükből, és amelyek ma talán más formában, de ugyanolyan elevenen vannak jelen.

Kortárs gondolatokkal és személyes tapasztalatokkal közelítenek a műhöz, miközben abból a nehezen körülírható közös örökségből is merítenek, amelyet történetek, mesék, legendák és hiedelmek őriznek. A székely mondavilág visszatérő képei és motívumai egyfajta kollektív tudattalan részeként jelennek meg az előadásban, és összefonódnak a személyes tudattalan tartalmainak vízióival. Közös és egyéni emlékképek, belső tapasztalatok rétegződnek egymásra: olyan emlékek, amelyeket talán nem ők éltek át, mégis ismerősek, mintha nemzedékeken keresztül öröklődtek volna tovább.

Ebben a világban a régi dráma és a jelen tapasztalata egymásba csúszik. A személyes összekeveredik a közössel, a hétköznapi a mitikussal, az emlékezet a képzelettel. Az alkotókat az foglalkoztatja, mit hordoz tovább egy közösség azokból a történetekből, amelyeket előtte már sok nemzedék mesélt, és hogyan változnak meg ezek, amikor a jelen kérdései találkoznak velük.

A hang, a zene, a szó és a mozgás együtt alakítja ezt a teret. Az alkotók nem megfejteni vagy korszerűsíteni akarják a régi művet, hanem közel engedni a jelenhez – és megfigyelni, mi történik, amikor a múlt történetei a mai ember testén, hangján és képzeletén haladnak keresztül.