A kérdés ma is aktuális: vajon csak pénzben, eredményben mérjük az embert? És senki az, akinek nem sikerült? Akinek nem így sikerült? Willy Loman megtört, hajlott hátú alakja mindörökre összeforrt a sikertelen, szerencsétlen kisemberrel. Arthur Miller az árumintával teli bőröndöket cipelő ügynököt éppen halálával emelte a halhatatlanságba.

Születésekor a darab az amerikai álom kegyetlen torzképe volt. Sikert hazudni, mosolyogni, bizakodást színlelni akkor is, ha már nincs többé remény – kötelező amerikai lecke. Ha nincs pénzed, pozíciód, senki vagy. Nem becsül többé a szomszédod, a főnököd, sőt a saját fiaid se. Nem marad számodra más, mint a halál.

Az előadás utolsó jeleneténél mindig tapintható a csend. A nézőtéren ott motoz a kimondatlan kérdés: és nálunk? Mi is ide tartunk? Vagy már ide is értünk? Csak pénzben, eredményben mérjük az embert? És senki az, akinek nem sikerült? Akinek nem így sikerült?

Talán nem. Reméljük, hogy nem. Hogy nem késő. Hogy mégsem késő.