„Néha azt érzem, hogy a nézők egyre értelmesebbek lesznek, miközben azt nézik, hogy mi a színpadon hogyan butulunk el.” (Jérôme Bel)

Tavaly a Disabled Theater, tavalyelőtt pedig a Pitchet Klunchun and myself című előadása aratott osztatlan sikert a Trafóban. „Jérôme Bel a francia kortárstánc szemtelen gondolkodója, egy pofátlan konceptualista szórakoztató, akit jobban érdekel a mozgásnál az, hogy szórakozzon az nézők fejével.” (Sanjoy Roy, theguardian.com)



A The Show Must Go On-ban (2001) 18 különféle korú, nemű, formájú, méretű szereplő lép fel, akik énekelnek, táncolnak, produkálják magukat. Ebből pedig összeáll egy nagyon vicces agymenés, aminek a története popszámok és slágerek szövegeire épül (a Hair-től a Beatles-en át David Bowie-ig), anélkül, hogy közben banálissá válna. Valószínűleg azért, mert Jérôme Bel tényleg foglalkozik azzal a ténnyel, hogy a nézők jelen vannak a teremben – ne aggódjatok, nem fog felszólítani vagy nyilvánosan bevonni – valójában leginkább az érdekli, hogy velünk mi történik mindez által. Aki pedig az előadás végén nem úgy jön ki, hogy milyen okos ez a pasi, azt meghívom egy sörre.