Játék egy regénnyel - Jókai Mór: A kőszívű ember fiai

„Egy regény elolvasása, annak a korosztálynak, amelynek kötelezőként elérkezik a Kőszívű ember fiai című Jókai mű, komoly tehertétel. A fantázia varázshatalma, amely a szöveg olvasása közben megeleveníti a történetet, nehezen jön mozgásba, talán mert ők már fél életüket mesterséges és virtuális képek bűvöletében töltik. Az élő szó, a jelenlét, a valódi dialógus talán segíthet visszatalálni a képzelet erejéhez. Az olvasás öröméhez. Ez nagy kihívás a színháznak! (Hiszen ugyanez a fásultság bénítja a mi munkánkat is, ha a fiatal közönség megnyerése a cél.) Ez a mi feladatunk, a mi felelősségünk is. És a mi játékunk. Játék a kimondott szavak, a jelenlét, a megszólítás erejével.

Jókai regénye, kollázs technikája alkalmassá teszi az anyagot, hogy belőle elemeket kivéve, játékot szerkesszünk. Játékot, amely érzékletességével szemlélteti az irodalmi szöveg működését, illetve azt, hogyan válik a textus színpadra kerülve drámaivá. Látható és érzékelhető lesz, hogyan kezeli az időt, hogyan jeleníti meg a szereplők belső világát a cselekvés pillanataiban.

Játszunk, tehát nem kell egy stílushoz kötődnünk, minden narrációs és drámai forma megengedett. Sőt, ez a sokszínűség ad majd ízelítőt, hányféleképpen közelíthetünk meg egy olvasott anyagot. Csak a játékszabályok folyamatos ismertetése fontos. Kell tehát egy játékvezető, aki folyamatosan kommunikál a nézőkkel: párbeszédet tart fenn velük. Aki minden kiragadott jelenetet úgy vezet fel, hogy annak működése érthető legyen. Akár bele is szólhat. Nem állítjuk meg a zsebórát, csak leszedjük a hátlapját, hogy betekintést nyerjünk a szerkezetbe. Véleményem szerint ez nem árt a színpadi illúziónak, csak izgalmasabbá teszi azt.

Egy példa: a játék itt Az a harmadik című fejezetre épül. A játékmester a legszükségesebb kérdéseket tisztázva felvezeti, hol tart most a történet. Aztán instruálni kezdi a színészeket. Kiosztja a szerepeket. Elmondja, hogy most egy játék következik az idővel. Jenő félelmeit, belső vívódásait, szerelme, Rideghváry és anyja akarata közötti őrlődését - amely a regény-időben egymásután következik-, most megpróbáljuk egy jelenetbe tömörítve előadni. Bemutatunk így egy időkezelést, amely csak a színpadon lehetséges. A kérdő mondatok sorozata, a belső kérdések kívülre kerülnek, színészek személyesítik meg azokat. Mint egy bálban, úgy táncoltatják Jenőt. Természetesen ezt a technikát is ismertetjük a színészeknek adott instrukció formájában. Aztán a Plankenhorstéknál történő jelenet, a Rideghváryval való megegyezés, Baradlayné megérkezése. Mindez megütköztetve, egy időben, mintha Jenő döntésének pillanatát látnánk kifeszítve. (Persze ez a magyarázó mondat is elhangzik.) Ha az olvasó egy fejezet végére ér, képzeletében ugyanez zajlik le. Emlékszünk rá, milyen egy drámai fordulat a regényben, és most látjuk, milyen a színpadon. Négy ilyen, tíz perc körüli blokk vezet majd végig a regényen, illetve Jókai mesélő technikáin, bizonyítva azok drámaiságát.

A második a Szabadságharc tragikus pillanatait állítaná szembe Tallérossy komikus kalandjaival, érzékeltetve az ellenpontozás technikáját. Ödön megmenekülése és hazaérése egy monológ színpadra állításának formáját öltené. Aztán egy igazi drámai jelenetpár, ”igazi színház”: Haynau és Alfonsine jelenete, majd Richárd bécsi leánykérése a Plankenhorst házban. Végül egy vita a nézőkkel a happy endről, a tragikus befejezésről.

Teszteltem néhány kamaszkorú tanítványomat, akiknek még közeli élmény e kötelező olvasmány. Volt, aki a történetre nem emlékezett már, de néhány, Jókai által zseniálisan megrajzolt karaktert kiválóan fel tudott idézni. Mások a Szabadságharcról szóló metaforikus esszét idézték vissza. Megint mások, akik megsejtették, kérdéseim mire irányulnak, sajnálatukat fejezték ki, hogy olyan részek maradnak ki majd a színházi előadásból, mint pl. az isaszegi csata, mert „azt színházban nem lehet megcsinálni”. Azok viszont, akik el tudták mesélni a sztorit, azon aggódtak, hogyan lesz teljes a kép a szereplők bensőjében zajló érzések, gondolatok leírása nélkül. És szinte mindenki sajnálta a kimaradó komikus részeket. Mindez nem fér be egy órába, de belekóstolni ezekbe az ízekbe, remélem, elég ennyi idő.

Izgalmas, a fantáziát felébresztő játék lesz. Eleven – megkockáztatom – néha szemtelen, szertelen színház. A „leteljesítendő”, a kötelező penzumok helyett színésznek, nézőnek, rendezőnek, látványtervezőnek egyformán kalandot kínáló előadás. A cél pedig: a kincset, amit Jókai regénye hordoz, felszínre hozni. A talán legfogékonyabb, a magyar kultúra értékeivel mégis egyre közömbösebben viselkedő nemzedéket, a színház, a játék, a fantázia segítségével megmozdítani, hogy élménnyé, varázslattá váljon a nyűgös kötelező olvasmány. A magyar tanároknak nyújtott segítségen felül mi, színháziak is rászorulunk erre az útkeresésre. A színház legfőbb konfliktusa az utánunk jövő generációk érdektelensége. Ha meg tudjuk őket szólítani, leszállva a kothurnuszunkról, játszótársként kezelve őket, talán felébred bennük valami, ami a legszebb, legelevenebb játék, a színház felé fordítja őket."

Silló Sándor