November 30-án ünnepeltük Radó Vilmos volt kecskeméti igazgató, örökös tag, társulat-építő születésének 110. évfordulóját. Az alkalomból a társulat a Kecskeméti Köztemetőben adózott a művész emlékének. Cseke Péter, a teátrum igazgatója és Sirkó László színművész koszorúkat helyeztek el a sírnál.

A megemlékezésen Sirkó László mondott beszédet, amely Tompa Mihály versrészletével kezdődött.

Mert a boldogságra kevés csak a jelen,
A multon épül az s az emlékezeten;
Örömeinkre szint s derűt titkon az ád,
Mint a gyök adja a virág szinét, szagát.

/ Tompa Mihály /

Ezt követően a 2001. április 24-ei megyei lapból, a Petőfi Népéből, egy Hámori Zoltán tollából íródott részletet idézett:

„A legenda tovább él. Az ember elment.”

Saját gondolataival folytatta, hiszen ha valaki, ő maga jól ismerte Radó Vilmost:

„Amit a színházmesterségről Radó Vilmos nem tudott, azt nem is érdemes tudni – szokták mondani. Amit viszont emberségből Radó Vilmos tudott, azt lehetetlen utánozni. Különös légkört teremtett maga körül, mindenki a vonzásába került: pincérlány, újságíró, tanár, kezdő szubrett, díszletmunkás mindenki… még az őt követő színidirektorok is. Akik folyamatosan noszogatták, hogy fogadjon el egy tanácsadói, művészeti, bírálói állást tőlük. Ilyenkor megkérdezte: Jár ezért tiszteletdíj? Hát persze – érkezett a válasz. Akkor nem vállalom – mondta Vili bácsi. A szeretetre méltóság és a függetlenség kézen fogva járnak” – fogalmazott a kecskeméti teátrum színművésze.

Sirkó László visszaemlékezésében a Radó Vilmossal kapcsolatos személyes történetei is előtérbe kerültek:  

„1972 őszén egy igen vékony fiatalember botorkál a főtér felől a művészbejáró felé, majd a titkársági lépcsőn, meg-megremegő lábbal. Belép a szűk folyosóról, bemutatkozik csendben, Radó Vilmos igazgató urat keresi, mert Pesten őt meghallgatta Németh László karmester úr, és most… körülbelül ennyi hangzott el. A kiszáradt torok feladta. Szerencsére a nyitott ajtón kilépett egy bácsi: „Te vagy a Sirkó? Azt mondta a karmester úr… Jó, leszerződtetünk: segédszínész karkötelezettséggel. Ez volt az utolsó aktív évének utolsó szerződtetése. A pályára kerültem. Kis piros könyvecskébe, mely igazolványként szolgált, beírtuk a státuszt. Olvastam, álmodoztam. Mit jelent ez? Segédszínész karkötelezettséggel – rövidesen megtudtam: mindent, kicsi és nagyobb szerepeket. Nagy álmok dédelgetésének jogát. Állást, fizetést... Radó igazgató úr minden villanást, kiugrást, beugrást, sikeres szerepmegoldást látott és jutalmazott. Minden hibát, szemtelen viccet, ripacskodást látott és megbüntetett mértékkel. Ha valaki helytelenkedett, azt megfedte. Csak úgy jártában-keltében, a végén jött a megváltó mondat: „Hozz egy deci bort!” /megúszta az illető/. Szerződtetési szokásai is híresek voltak, jó szemű és fülű vezető volt, tudta mire van szüksége neki és a színházának, és azt meg is szerezte. Lehet, hogy egész délután konyakozni kellett az illetővel Pesten az Erzsikében vagy a Fészekben, de a következő évadban ott volt a kiszemelt a társulatában. Kiválóságok hosszú sora következne most, akiket Kecskemétre hozott, hívott, csábított, édesgetett, rábeszélt – tudta, mi a kulcs. A szerep! Arra vágyik a színész" – idézte fel a kezdeteket és a közös emlékeket Sirkó László. 

Folytatta: „Horváth Feri ügyelő barátunk híres táncos volt, színházunk örökös tagja, ő vezette az egyik gyerekeknek szóló előadást, ügyelt a rendre. Egyszer valamelyik előadáson otthagyta a pultját, átjött hozzám a túloldalra, és azt mondta: gyere, segíts! A Baranyi most megy be, már a takarásban áll. Tartsd el a függönyt, hogy ne lásson meg! Laci áll, feszült, várja a végszót. A Feri mögé térdel és egy kézi fúróval az általa eltartott függöny mögött lefúrta a mesemondó bácsi köpenyét. A végszó elhangzott, Baranyás beindult, nyakán a köpeny megszorult, őt magát visszarántotta. Ilyenkor a színészben hatalmas erő tud összeadódni. Laci győzött, rántott egy nagyot a köpenyen, az engedett, és ő hason csúszva érkezett a tetthelyre. Szétröhögtük magunkat. Majd Feriből kitört a betyárbecsület. Azt mondja: gyere, még nem végeztünk! A pultjához ment és az aznapi ügyelői jelentésbe beírta: Horváth Ferenc és Sirkó László a mai előadáson lefúrta Baranyi László mesemondó köpenyét. A színész elesett. Ennyit szerényen. Ezt a jelentést Vili bácsi még aznap olvasta. Jót nevetve hívatott minket, elmeséltette részletesen a történteket. Feri színesen előadta, hogy Baranyás hogy esett el, de a következő pillanatban úgy rúgta fenéken kedvenc ügyelőjét, hogy az felfeküdt az asztalra. Ez volt a fegyelmi tárgyalás. Én megúsztam a "hozz egy deci bort" mondással" – emlékezett vissza.

Az alábbi történettel folytatta: 

„A legmélyebben belém vésődött történet az volt: sok remek színész közreműködésével soron kívüli előadás következett, a közönség gyülekezett, valami cég megvett egy telt házat. Mindenki tudott a plusz előadásról, csak a bonvivánt felejtette el értesíteni a titkárnő, Mária néni. Miután elájult, és Vili bácsi két kis pofonnal és egy pohár vízzel magához térítette, annyit tudott mondani: telefon. Vili bácsi Győrfi József nagyszerű énekesünk számát hívta. Felvette a telefont: hol vagy Jóska? Pesten – hangzik a válasz. "A fürdőkádból szálltam ki." – Azt jól tetted, mondta az öreg, előadásod van. Ne kérdezz, azonnal ülj egy taxiba és rohanj Kecskemétre! 

De mi van addig? A közönség benn ül. A szervező titkár, Takács Laci fal fehér. Akkor még nem volt autópálya, kicsit tovább tartott az út, mint manapság. Vili bácsi leballagott a társalgóba, szétnézett a zsugások között, a szabadszínészeket ugrasztotta, a karmestert kérette, a szereplők közül jónéhány visszaöltözött az adott jelmezből és készen állt a haknicsapat. Jelenteni lehetett a nyüzsgő tömegnek, hogy: csak nekik, csak ma, külön programmal köszöni meg a színház, hogy ilyen szeretettel jöttek, telt házat vásárolva. A műsor elindult. Mindenki viszonylag megnyugodott, a bonviván gurult Kecskemét felé, mint utóbb kiderült.  Vili bácsi áll a takarásban, köztünk, bámészkodók között, akik majd fellépünk az előadásban. Néztük a műsort. Odafordult hozzám, két ujjal megcsípte az arcomat: majd durr egy közepes maflás. „Miért nem tudod te ezt a szerepet? Most azonnal kiemeltelek volna. Azóta is ott állok. Megtanított rá, hogy a játszó darabokat ismerni, sőt tudni kell /főleg egy segédszínésznek/, hogy bármikor menthess! Na így tanított, dicsért, büntetett az öreg úr. Így lett a keze alatt kiváló a társulat, így emelt ki embereket vagy küldött el, érdem szerint – így lett mindenki Vili bácsija, a „Direktor úr” – csak az igazgatói szobában, ott meg keveset tartózkodott."

Záró akkordként néhány szívmelengető sor hangzott el Sirkó Lászlótól:

„Azt mondja Baranyi, akit telefonon felhívtam, „aki Kecskemét vizét itta valaha is, vágyik annak szíve vissza…” s itt elsírta magát az öreg úr. Még életében Andoraival, a nemzet színészével is beszéltem Kecskemétről. Sokat köszönhetek az öregnek. Nála szerettem meg a közeget. A színházi létet. Azóta sem találkoztam hasonlóval sem.

Tisztelt Hallgatóim! Nemrég jöttem rá, hogy én is azért vágytam vissza inas korom helyszínére, mert erre emlékeztem. Arra a szeretetre, amit tőle és az öregektől kaptam. Beégett. Álmomban is folyton Kecskeméten jártam és vágytam vissza. Megmondta az öreg: vissza fogsz jönni! Nem is csodálkozott, amikor '86-ban Lendvay direktor úr hívására megjelentem. Megölelt és az első kérdése az volt: anyád hogy van? Tudott mindent és emlékezett mindenre. Anyám rábízott. Közvetlensége, szimpatikus figyelme nyugdíjazása után is kísért minket, ott volt, jött és követte a színház ügyeit. Később egyre többször hallottuk: „Nem halok meg addig, amíg Kecskeméten nincs újra jó színház.” A mindenkori vezetők nem szerették ezt a mondatát, de ő csak hajtogatta. 

Mi, akik még ismertük, sétáltunk vele azon a rövid úton nappal is, éjjel is, de sokszor a Lordok alatti presszó melletti kapuig, igyekszünk időnként erőn felül is, hogy megfeleljünk neki, ha mással nem, sálat teszünk a nyakába. Az örökös színidirektornak, a színház örökös tagjának, a remek embernek, a város díszpolgárának, az érdemes művésznek, a Magyar Köztársasági Érdemrend Kiskeresztje tulajdonosának, Vili bácsinak, akiről immár e helyen is megemlékeztünk.

Nem mintha nem a szívünkben őriznénk emlékét."