A szakemberek szerint az évad legjobb előadása volt. Én is ezt gondoltam és ekkor figyeltem fel a fiatal művésznőre, majd az élet úgy hozta, hogy  10 esztendővel később már közelebbről is megismerhettem a Nemzeti Színház sajtósaként. Beszélgetésünket az Óbudai Társaskörben kezdtük, ahol Adventi műsorban lépett fel, majd otthonában folytattuk teázás közben.

Az Orfeum óriási siker volt. Ti hárman brillíroztatok.  Megjelent egy album is az előadás képeivel. Meddig játszottátok?
     –   Úgy emlékszem 10 éven keresztül, 1990-ig. Ám nem csak képes album őrzi az előadás hangulatát, hanem egy nagy bakelitlemez, később CD és két Tv felvétel 1981-ből és 1989-ből. 1983-ban a fiúk átszerződtek a Nemzetiből az újonnan alakult Katona József Színházba és ott folytattuk.

Milyen volt a gyerekkorod? Mikor tetszett meg a színi pálya?
     –   Szerető családban nőttem fel, édesanyám nagyon szeretett olvasni, minél vastagabb volt a könyv, annál jobb volt. A mai napig őrzöm  anyukám kedves, sokszor elolvasott  Várj reám című könyvét, amit Kosáryné Réz Lola fordított. 1941 legolvasottabb amerikai regénye volt. Apámtól fegyelmet és figyelmet kaptam és tanultam, katonaember volt, imádta a focit, a honvédségbe is azért lépett be, mert ott kiteljesedhetett a sport iránti szeretete. A 8 évvel fiatalabb öcsémet  gyakran bízták rám, bizony sokszor próbáltam lerázni, de mindig a sarkamban volt. Ma már felnőtt gyerekei, unokái vannak, számíthatunk egymásra, jól megvagyunk. Mindig szerettem magam produkálni, verset mondani, szerepelni. Azt viszont nem tudtam, hogy a színészetet tanulni kell és lehet, sokat segített az irodalmi színpad és annak vezetője Körmendi Géza bácsi.

Neki köszönhető, hogy elsőre felvettek a Főiskolára?
     –   Úgy gondolom, igen, hiszen én úgy éreztem, nem tudok semmit. Énekelni kellett, az jól ment. Azután monológot kértek és én a Pillantás a hídról  című darabból egy jelenetet, párbeszédet adtam elő úgy, hogy leültem egy székre, mint az egyik szereplő, aztán felálltam, mintha a másik lennék. Talán a naívságom tetszett meg és az énekhangom.

És rögtön a helyeden voltál az osztályban?
     –   Dehogy! Azt se tudtam, mit kell csinálni, miért kell csinálni, hogy kell csinálni. Ott volt mellettem Esztergályos Cili, aki már kész balerina volt, már filmezett is, mindent tudott és úgy táncolt, hogy csuda, és ott volt Várhegyi Teréz, aki szintén a Tarka Színpadon játszott és táncolt.  Én nem tanultam táncolni és ügyetlennek éreztem magam, de rájöttem, nekem is vannak tudományaim, a saját utamat kell erősítenem és fejlesztenem. Simon Zsuzsa  és Gáti József osztályába jártunk, kilencen végeztünk, három lány, hat fiú.  Nagyon sikeres zenés vizsgaelőadásunk volt a Gentlemanek. Nyáron sorozatban játszottuk a Városmajorban, úgy tűnt, együtt marad a társaság és valami cirkuszi sátorban folytatjuk, aztán nem lett belőle semmi és szétszéledt az osztály.

Rögtön a Nemzeti Színházba kerültél?
     –   Már harmadéves koromban játszottam ott Marianne-t  A Fősvény-ben, később a Tartuffe-ben is Marianne lettem. Ügyeletes naivának szerződtettek. Én azonban szerettem volna kipróbálni magam és énekes szerepeket is játszani, vidéken erre nagyobb esélyem lett volna. Both Béla igazgató úr azt mondta: ha elmegy, nem biztos hogy visszajön valaha. Végül maradtam, mert annyira szerettem a társulatot, olyan csodálatos emberek voltak benne, akik szeretettel, pártoló szívvel, barátian fogadtak, hogy azt gondoltam, a kispadon is többet tanulhatok tőlük, mint vidéken. Lukács Margittól, Mészáros Ágitól, Bessenyeitől, Rajz Jánostól, Kállaitól, Sinkovitstól, Egri Pista bácsitól és a többiektől... Akkor azért óriási lehetőség volt Pesten maradni, mert előtte még kötelező volt vidéken eltölteni legalább két évet. És Pesten volt a rádió, a szinkron, a TV, a filmezés! Az író-olvasó találkozók, amikor a kortárs költők, írók műveit tolmácsolhattuk a közönségnek. Nagyon sokat segített a színház melletti munka, hogy el tudjam tartani magam és megvethessem a lábam Pesten. Olyan rendezők keze alatt, mint a rádióban Török Tamás, Varga Géza, Siklós  Olga,  Bozó László, Pós Sándor vagy a tv-ben Hajduffy Miklós. Tényleg a hetvenes évek végétől a kilencvenes évek elejéig a kulturális kínálatra nem lehetett panasz. Legendás volt a Rádió Pagodája, Ajtay Andortól Balázs Samun, Gobbi Hildán, Ruttkain, Latinovitson,  Rajz Jánoson át Tordy Gézáig  mindig lehetett nagy művészt találni a többi színházból néhány szóra, egy kézfogásra, egy puszira. A rendszerváltás után lassan elmaradtak a rádiójátékok, tévéfilmek, a versműsorok. 1987-88-ban és 1991-93- között elkísértem férjemet Amerikába, hogy a család együtt legyen. Így  bizonyos műfajokból, helyzetekből kimaradtam , de egyáltalán nem bántam meg, mert megismerkedtem egy más kultúrával, nyelvvel, mentalitással és amikor visszajöttem, szinte ugyanott folytathattam, mint korábban.  Például Koltay Gábor Gizellát bízta rám Erkel Ferenc: István király c. operafilmjében.
Torontóban A néma leventé-ben Ziliát, a színésznőt Molnár Testőrében, a Hegedűs a háztetőn-ben  a legidősebb lányt. Aztán a 10 éves ünnepi gálán is felléptem, verset mondtam, énekeltem. A magyar közösségekben is szeretettel fogadták magyarul a költőink, íróink gondolatait.

Előre meg volt beszélve vagy kint alakult úgy, hogy kapóra jött a jelenléted?
     –   A torontói Magyar Színház 1987-ben újult meg és Kosaras Vilmos, Pufi nagy lendülttel indított A Néma leventével. Kellett neki egy Zília. Egy alkalomra tanultam meg a szerepet. Nagy siker volt.

Úgy tudom, a Budapest - Orfeummal is turnéztatok.
     –   Az Orfeummal bejártuk a világot. Voltunk az északi államokban, Dániában, Svédországban, Norvégiában, játszottuk Izraelben, Ausztráliában,

Térjünk vissza az „anyaszínházadhoz”, én leginkább azokra a szerepeidre emlékszem, amiket a Várszínházban játszottál.
     –   Boldog idők, amikor még a Nemzeti Színházhoz tartozott a Várszínház és leginkább kamaradarabokat mutattak ott be, Hunyady Sándort, Tamási Áront, Németh László Villámfénynél című darabját Kállai Ferenc rendezésében, és J. Kilty: Kedves hazugját is boldogság volt játszani Szélyes Imrével Szilágyi Tibor rendezésében. De a 80-as évek közepétől kezdtük játszani Szörényi Levente rockoparáit. Óriási siker volt az István, a király. Saroltot 17 éven keresztül játszottam.

Aztán a Pesti Magyarrá avanzsált színházban, aminek nem volt kamaraszínháza, és a háziszínpadot nevezték ki játszóhelynek: Sinkovits Imre Kamaraszínpad néven.  Emlékszem klasszikus szerepeidre, meg kortárs író darabjában is játszottál.
     –    A windsori víg nők  próbái remek hangulatban teltek, Pinczés István , a rendező sokszor megnevettette a társulatot. A másik Pinczés rendezés már komorabb volt. Szabó Magda: Az ajtó című regényét Bereményi Géza alkalmazta színpadra még zalaegerszegi igazgató korában és utána mutatta be színházunk  . Én Sutu szerepét játszottam. Aztán Háy János Háromszögek című darabja is remek volt és a Kétágyas szoba, amit Hámori Ildikóval játszottam ott.

Láttalak a Turay Ida Színházban a nagyon kedves szerethető darabban, a Forgószínpadban. Játszik benne  többek  között Hámori Ildikó, aki a színházban kollégád volt. Milyen „ házon kívül”  más színpadon találkozni pályatárssal?
     –   Igazi jutalomjáték korombeli, kedves kollégákkal játszani. Öröm Bencze Icával, Vándor Évával, Zsadon Andreával, Hámori Ildikóval  együtt lenni a színpadon.  Ajándék Pásztor Erzsivel találkozni, akivel eddig kevéssé hozott össze az élet, megragadó a kedvessége és a humora, Isten éltesse sokáig! A fiatalabbak is közel kerültek hozzám: Rátonyi Hajni, Nyírő Bea, Nagyváradi Böbe, akinek pályáját akadémista korából követem. Noel Coward darabját  szívesen veszik elő a színházak, ha van elég közkedvelt, ismert színésznőjük. A darab igazán mély emberi problémákat is rejteget, noha könnyed és humoros.

Gyönyörű  énekhangod van,  ezt már a Budapest-Orfeumban is kiderült. Játszottál zenés szerepeket, de én különösen szeretem a CD-n kiadott dalaidat.
     –   Gyöngyöt perget az idő, címmel jelent meg, megzenésített verseket énekelek. A legkedvesebbek a József Attila és Ady költemények, amelyekhez Reinitz Béla szerezte a zenét.

Gondolom, mióta kevesebbet játszol színházban több időd jut a családodra?
     –   Nekem jutna, a lányomék nem érnek rá. Én készen állok, hogy segítsek, de mióta elköltöztek Budajenőre ritkábban látjuk egymást. Ritkultak a vasárnapi ebédek is. Most magammal kicsit többet tudok törődni, hetente kétszer tornázom, uszodába is járunk és nyáron, ha nincs nagy meleg biciklizünk a férjemmel. Régebben nagy túrákat tettünk Németországban, Ausztriában a Duna mellett, mostanra a Velencei tó megkerülése maradt vidám társasággal. Magammal szemben van egy kis adósságom, le kellene ülni  a számítógéphez és összeszedni mindazt, ami életem során és a hivatásom gyakorlása közben összegyűlt, amiről véleményem volt vagy, ami lelkesített vagy felháborított. Naplóféle kis írások, jegyzetek, amikből kiderülne, hogy is láttam én a színházat és a világot.

Remélem, rászánod  az időt  és megírod „magadat”, de én  egy nemrégen történt esettel hozzá tudok járulni az énképed felrajzolásához. Mi is történt a televízióban?
     –   Meghívtak a Családi kör című műsorba és meglepetés vendégként ott volt Szacsi, Szacsvay László. Többek között a megjelent könyvéről is beszélgettünk, amely nagy élmény volt számomra, hiszen szinte egykorúak vagyunk, ugyanabban a légkörben éltünk, ugyanazokat az embereket ismertük. Nagyon jó hangulatúan, derűsen tudja leírni a történeteket, amelyeket Vajda Kati fésült össze könyvvé. Sikeresen adja vissza Szacsi stílusát, úgyhogy eleinte jókat nevetgéltem, majd amikor élete nehéz évei jelentek meg a lapokon, megállíthatatlanul bőgtem. A találkozás eszembe juttatta, hogy 8 éve őrízgetek két képet egy kedves eseményről. Tudni kell, hogy Bogácson a helyi önkormányzat elhatározta, hogy a Nemzet Színészei tiszteletére fákat ültetnek egy szép domboldalon. Amikor a Színészliget megnyílt már nem minden Nemzet Színésze élt, így én, az esemény háziasszonya például Lukács Margit fája mellett még két-három nagyszerű művész fáját ültettem el az évek folyamán. Ott növekszik Benedek Micu fája és Lacié is. Mostanra gyönyörű lombos erdővé vált a domboldal, a  susogó piramistölgyek alatt márványtáblákon állnak a nevek, s a tervezett padokon pedig lehet majd csókolózni és emlékezni a nagyszerű színészeinkre. Két fotót csináltam amikor Szacsikám ültette el a „Lacifáját” és csak most tudtam személyesen átadni neki. A mi Orfeumunk már csak kétszemélyes.